Hey guys! Ezennel szeretnék bocsánatot kérni a több hetes késésért. Köszönöm a 2 feliratkozónak, hogy feliratkoztak (szóismétlés, hurrá) és nagyon köszönöm a több mint 1000 oldalmegjelenítést. Hálás vagyok nektek. Nem szaporítanám többet a szót, ez a rész nem lett valam izgalmas, de néha ilyen is kell. Sok puszi.
(@almodozo_)
Pakolás, reptér
Anastasia Sprakles:
Reggel elég korán felkeltem.
Nem csoda, nagyon izgatott voltam. Nem tudom, csak én vagyok olyan, hogy ha
izgatott a drága lelkem, nem tudok aludni? Remélem nem. Kicsit eltévelyedtem.
Hol is jártam? Ja, felkeltem. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem.
Miután ezzel végeztem, gyorsan lementem reggelizni. Senki nem volt lent. Furcsa
volt, mert azért anya fent szokott lenni ilyenkor. Gondoltam készítek akkor én
egy nagy családi reggelit, hogy még különlegesebb legyen, palacsintát sütöttem.
Mire elkészültem, anya és apa álmosan jöttek ki a szobájukból.
- Kislányom, te mikor keltél
fel? – lepődött meg rögtön anya megérezve az illatot és a megterített étkezőt.
- Az. Mivel csináltál kaját.
Méghozzá palacsintát. – jött le kócosan Dusty is.
- Neked is jó reggelt, bátyó.
– öleltem meg.
- Izgulsz, mi? – röhögött ki
rögtön Dus.
- Őő.. csak egy picit. –
próbáltam nem beégni. – Na jó, nagyon.
- Ha az segít, akkor én
segítek bepakolni. – szólt közbe anya.
- Reméltem is. – nevettem.
- Szépen beszélj, mert
pakolhatsz egyedül. – próbált szigorú lenni anya.
- Jó, jó, bocsánat.
Miután megreggeliztünk, Dusty
is felöltözött és elkezdtünk összepakolni. Nem mondom, hogy nem vitatkoztam
anyával, hogy melyik ruhából, mennyit, és melyik darabot vigyem. Minden
csomagolásnál összeveszünk, és nem túlzok. De végül sikerült…. Délután 3-ra.
Megjegyzem, délben kezdtük. Amikor átmentem Dustyhoz, ő csak nézte a tévét.
- Te még el se kezdtél
pakolni? – ordítottam rá.
- Nyugi, húgi. Mindjárt. –
válaszolt higgadtan.
- Mi az, hogy nyugi? Két és
fél óra múlva el kell indulnunk a reptérre. – válaszoltam lejjebb véve a
hangerőmet.
Így lett, hogy amíg anya
nekem segített pakolni, én a drága bátyámat bírtam rá, hogy pakoljon. De egy
óra múlva ezzel is meg voltunk. Amikor elkezdtem filmet nézni, SMS-em jött.
„Hey, Nasztika! Akkor jöttök?
Xx Mike”
Fenébe. Elfelejtettem írni
Mikey-nak. Hány óra lehet most náluk? Nézzük. Nálunk most van fél öt. Akkor,
most náluk másnap 8 körül. Fura lesz megszokni… Mike se a későn kelő típus, az
biztos. De nyugodtan visszaírhatok,
biztos nem zavarom, ha írt.
„Bakker, Mikey. Elfelejtettem
írni, annyira izgatott voltam. Elképzelheted, már hajnalban fent voltam. Szóval.
Az írásomból kikövetkeztethetted, hogy IGEEN! Alig várom. De várj. Hány óra az
út hozzátok? Xxx Naszt”
Pár perc múlva jött is a
válasz:
„Semmi baj.:D Készülj fel. Remélem,
bírod a repülőzést, mert majdnem egy egész nap.;)”
De jó… Hát, még jó, hogy
szeretek repülőzni. Ja, hogy mégse. Mindegy. Ott lesz Dusty, kibírjuk.
Közben elérkezett a várva
várt pillanat. Magyarul apu bejött és közölte, hogy menjek, mert itt hagynak. Kedves
vagy apa, puszillak. Most biztos röhögtök rajtam, mert magamban beszélek, de
na. Anya mesélte, kiskoromban, pedig angyalkákkal beszélgettem, és mikor 6 éves
mondtam, akkor mondtam meg, hogy ők voltak és azért most mondom meg, mert már
elmennek, mert én iskolás leszek, és már nagy vagyok hozzájuk. Valami gáz van a
fejemmel. Menjek el agyturkászhoz, mi? Még mit nem.
Amikor odaértünk a reptérre,
és leadtuk a csomagjainkat, elkezdtünk búcsúzkodni. Anya majdnem sírt, de bevallom,
én is elejtettem néhány könnycseppet. Amíg anya pityergett a vállamon, Dus és
apa egy kézfogással mindent elintéztek mélyen egymás szemébe nézve. Ezzel ők
mindent megbeszéltek. Miután anyát sikeresen lefejtettük magunkról, apa
szorosan megölelt.
- Vigyázz magadra szemem
fénye. Tudom, hogy ott lesz ez a tökkelütött bátyád, de benned jobban megbízok.
Sőt inkább vigyázz rá is. – mondta mosolyogva.
- Kössz a bizalmat fater. Én
is szeretlek. – szólt közbe a tesóm.
- Én is, te mamlasz. –
válaszolt rá apa.
Igen, nálunk mindig ilyenek a
fiúk. Lazán viselkednek egymással. De melyik családban nem?
- FIGYELEM! A SYDNEYBE INDULÓ
JÁRAT 5 PERC MÚLVA FELSZÁLL! – szólalt meg a hangos bemondó.
Még egy utolsó puszit és ölelést
adva szüleimnek, átkarolva egymást mentünk a kapukhoz.
- Milyen szép pár vagytok! –
csodálkozott a jegyszedő hölgy.

- Jaj, ne haragudjatok. –
nevetett fel kínosan a fiatal lány.
- Semmi gond. Nem te vagy az
első, aki ezt gondolta. – nyugtatta meg bátyám.
Miután megkerestük a
helyünket, leültünk. Dusty látta, hogy elég ideges vagyok. „Nyugi, nem fogsz
belehalni egy kis repülőzésbe. „– mondtam magamnak. Oké, már tényleg nem vagyok
normális. De most őszintén, ki az?